Képek a pártpolitika szolgálatában
A termelés fokozását és a munkához való szocialista viszony kialakítását megcélzó agitációnak három alapformája létezett: a beszélt, az írott és a szemléltető agitáció. A Szovjetunióban a bolsevikok hatalomra jutásuk kezdetétől támaszkodtak a képi manipulációra. A munkásság világtörténelmi szerepének érzékeltetésére megalkották a saját vizuális nyelvüket, amelyen legfőképpen politikai plakátokkal, monumentális szobrokkal és ünnepélyekkel kommunikáltak az állampolgárokkal. Ennek gyakorlatait a szocialista tömb országaiban is elterjesztették.
A Magyar Népköztársaság városai, falvai az 1940-es évek végére addig sosem látott agitációs díszletbe öltöztek: a közigazgatási, közösségi tereket, a munkahelyeket és a magánlakásokat is beborította a párthoz, vezetőihez és a szocialista termeléshez kapcsolódó ábrázolások tömkelege. A hétköznapok világát behálózó látványpropaganda a művészet lélektani hatásait kiaknázva és a vizuális kommunikáció manipulatív technikáit alkalmazva közvetítette és terjesztette az MDP üzeneteit.
A hatvani pályaudvar 1956-ban (Forrás: Fortepan/4257)
Technikai kérdések
A készítés módja szerint a dekorációs és szemléltető eszközök központilag előállítottak és helyben gyártottak is lehettek. Minden eszköz bevetésének megvolt a maga helye, ideje, módja és célja. A terjesztésre a pártközpont külön szervet hozott létre, a Propagandaanyag Terjesztőtől az alapszervezeteknek szánt anyagokat a megyei, városi és üzemi titkárok kapták meg és küldték szét, ezáltal a párt szerint ők voltak a felelősök az anyag megfelelő „politikai felhasználásáért” is.
Népnevelő tanfolyam 1949-ben. (Forrás: Fortepan/32888, Kovács Márton Ernő adománya)
A dekoráció irányításához a központi propagandaosztály munkatársai egységes vezérfonalat készítettek, amely tartalmazta a megfelelő illusztráció kiválasztását és az elrendezés bőséges változatait. A pártiskolák szemináriumai, a brosúrák példatárai, a különféle párt- és tömegszervezeti előadások, tapasztalatcserék, kiállítások járultak hozzá a jó példák és módszerek elterjesztéséhez.
(Forrás: MMKM PLGY 39/2)
Plakát, faliújság, faliújság-plakát
Központi plakátkiadásról az 1950-es években nem beszélhetünk, ennek ellenére a minisztériumok, szövetkezetek, vállalatok, üzemek propaganda osztályai által kiadott plakátok szinte hibátlanul megjelenítették a párt határozatait, irányelveit. Igaz volt ez a korszak vasúti plakátjaira is. 1949 és 1955 között több ezer plakát készült, kb. 800–1000-re becsülhető azoknak a grafikáknak a száma, amelyek a kor politikai és gazdasági életének aktuális eseményeiről szóltak és az elért sikereket propagálták. Emellett az alapszervezetek maguk is gyártottak agitációs eszközöket, röplapokat szerkesztettek, kiállításokat rendeztek, stb.
Bíró Mihály plakátja az 1919-es Tanácsköztársaság idejéből. (Forrás: Fortepan/75866, Péchy László adománya)
1949-es választási plakát Rákosi Mátyás portréjával egy budapesti bérház bejáratánál. (Forrás: Fortepan/7332)
KISZ-faliújság Hódmezővásárhelyen, 1959. (Forrás: Fortepan/30159, Németh Tamás adománya)
Ezek közül a faliújság kiemelkedő szerepet töltött be a képi propagandában. A politikai meggyőzés egyik legelterjedtebb formája, az ideológia szerint „az agitáció legütősebb fegyvere” volt. A helyben barkácsolt változat mellett létezett egy keverékműfaj is. Az úgynevezett faliújság-plakát – szakítva a hagyományos plakátműfaj jellemzőivel – a faliújság elrendezésére hasonlítva több kisebb képmezőből álló szöveges-rajzos egyveleget tartalmazott. A „blickfang”, azaz az első ránézésre egyértelmű üzenet, az egyszerű formák helyett bonyolult képsorok és hosszú szövegek tömörülnek össze a drapériák, zászlók, búzakalászok „barokkosan” zsúfolt kompozíciójában. 1953-ra már ez a típus vált uralkodóvá.
(Forrás: MMKM PLGY 69/1, 71/6)